Mit keresnek a gonosz elemek a mesékben?

Minden szülőben felmerül egyszer a kérdés: miért kell, hogy a mesékben boszorkányok főzzenek gyerekeket, gonosz mostohák mérgezzék a királylányokat, és farkasok nyeljék el a nagymamát? Miért nem lehetnek a mesék csupa boldogság és szeretet? A válasz meglepően mélyre vezet — a gyermeki lélek fejlődésének szívéig.

A hasítás: a fejlődő elme védelmi mechanizmusa

A kisgyermeki gondolkodásban a világ alapvetően két részre oszlik: jóra és rosszra. Ezt a jelenséget a fejlődéslélektanban hasításnak (splitting) nevezik. A fogalmat Melanie Klein brit pszichoanalitikus írta le először az 1940-es években, megfigyelve, hogy az egyéves kor körüli csecsemők szinte varázslatosan képesek arra, hogy anyukájukat egyszer tökéletes, egyszer szörnyű lénynek éljék meg — attól függően, hogy éppen kielégítik-e az igényeiket, vagy sem.

A hasítás nem patológia — legalábbis ebben a korai fejlődési szakaszban nem. Sőt, szükséges lépés: a gyermek agya még nem képes arra az összetett gondolkodásra, amely lehetővé tenné, hogy valaki egyszerre legyen jó és rossz, szeretetre méltó és bosszantó. Először szét kell választani a két minőséget, hogy később — érettebb korban — össze lehessen illeszteni.

A népmesék és tündérmesék évezredek alatt pontosan ezt a fejlődési szükségletet tükrözik vissza. A jó tündér tökéletesen jó, a gonosz boszorkány tökéletesen rossz. Nincs ambivalencia, nincs szürke zóna. Ez a gyermek számára nem zavaró, hanem megkönnyebbítő.

Bettelheim és a mesék mélylélektani olvasata

Bruno Bettelheim osztrák-amerikai gyermekpszichoanalitikus 1976-ban megjelent, A mese bűvölete (The Uses of Enchantment) című könyvében tette le a mesepszichológia máig egyik legmeghatározóbb alapkövét. Bettelheim amellett érvelt, hogy a klasszikus mesék — éppen sötét elemeikkel együtt — a gyermek legmélyebb belső konfliktusait szólítják meg.

A mesék szerinte nem arra valók, hogy szórakoztassanak, és nem is arra, hogy erkölcsi leckét adjanak — hanem arra, hogy a gyermeknek szimbolikus keretet adjanak a feldolgozáshoz. Amikor a kisfiú hallgatja, hogyan győz le Jancsi egy gonosz óriást, valójában nem egy külső ellenféllel küzd meg képzeletben, hanem a saját tehetetlenség-érzésével, dühével, szorongásával.

"A mese azért értékes a gyermeknek, mert nem hazudja el a nehézségeket — hanem azt ígéri, hogy ezek leküzdhetők."

— Bruno Bettelheim, A mese bűvölete (1976)

Miért van szüksége a gyermeknek a gonoszra?

A szülők olykor megpróbálják „megszelídíteni" a meséket: kihagyják a sötét részeket, boldog véget kerekítenek a tragédiákhoz, vagy eleve csak pozitív történeteket mesélnek. A szándék érthető — de lélektanilag kontraproduktív lehet.

A gyermeknek ugyanis vannak belső gonosz gondolatai, dühös impulzusai, irracionális félelmei — és ezeket el kell valahova helyeznie. Ha a mese megengedi, hogy ezek az érzések egy gonosz szereplőbe vetítődjenek ki, a gyermek nemcsak megkönnyebbülést érez, hanem egy nagyon fontos tapasztalatot is szerez: ezek az érzések nem pusztítják el a világot. A gonosz legyőzhető. A történet végül jól végződik.

A magyar népmesék különösen gazdagok ebben a tekintetben. A sárkányok, táltosok, boszorkányok és ördögök világa nem véletlenül él évszázadok óta — ezek a figurák a gyermeki lélek örök belső drámai szereplői. Az a kisgyermek, aki hallgatja, ahogy Fehérlófia legyőzi a sárkányt, nemcsak egy mesét hall: szimbolikusan megtapasztalja, hogy az erő, az ész és a kitartás győzedelmeskedhet a félelmes erők felett.

A sötét elemek mint érzelmi tartályok

A pszichológiában az érzelmi tartályozás (containment) fogalma arra utal, amikor valaki — szülő, terapeuta, vagy egy mese — képes befogadni és „megtartani" a gyermek nehéz érzéseit anélkül, hogy összeomolna tőlük. A mesék gonosz szereplői pontosan ezt teszik: megtartják a félelmet, a dühöt, az irigységet, a szorongást.

A gyermek tehát nem azért szereti a gonosz boszorkányokat és a félelmetes sárkányokat, mert veszélyesek — hanem azért, mert biztonságos keretet adnak a veszélyes érzések megtapasztalásához. Az „egyszer volt, hol nem volt" formulájával kezdődő mese azt üzeni: ez nem a valóságban van, nyugodtan belemerülhetsz.

Életkori szempontok: melyik mese mikor való?

Nem minden mese való minden korban. Az életkori szempontok figyelembevétele segíti a szülőt abban, hogy a gyermek fejlődési szintjéhez illő mesét válasszon:

• → 2–4 éves kor: Egyszerű mesék ismétlődő elemekkel, amelyekben a jó és a rossz élesen elkülönül, és a végkifejlet mindig biztonságos. Kerüljük a tartósan fenyegető, megoldatlan narratívákat.
• → 5–7 éves kor: A klasszikus tündérmesék kora: Hófehérke, Hamupipőke, Piroska. A gonosz szereplők jelenléte feldolgozható, különösen ha a szülő jelen van, és utána megbeszéli a gyermekkel az érzéseket.
• → 8–10 éves kor: Magyar népmesék, kalandos történetek erős hőssel. A gyermek már képes az erkölcsi ambivalencia befogadására: a hős hibázhat, de tanul belőle.
• → 10 év felett: Összetettebb narratívák, amelyekben a gonosz nem pusztán „gonosz", hanem motivált és emberi. Ez segíti az empátia és az erkölcsi gondolkodás fejlődését.

Az a szülő, aki fél a sötét meséktől, valójában saját szorongásait vetíti a gyermekre. Ha a gyermek lámpafénynél, a szülő ölébe bújva hallgat egy gonosz boszorkányról szóló mesét — az nem traumatizálja, hanem gazdagítja. Az a fontos, hogy utána közösen beszéljetek róla: „Mi volt benne ijesztő? Hogyan érezted magad?"